Diagnózis
Amikor a tested kimondja azt, amit te nem akarsz meghallani
A fájdalom nem egyik napról a másikra érkezett. Először csak kellemetlen volt. Aztán visszatérő. Majd állandó.
A pikkelysömör, amelyet gyerekként félresöpörtem, idővel ízületi gyulladássá vált. Az orvosi mondat egyszerű volt, mégis mindent megváltoztatott:
„Ez nem gyógyítható. Ezzel együtt kell élni.”
Gyógyszerek. Biológiai terápia. Injekciók. Ígéret a fájdalom csökkentésére – nem az élet visszakapására. Én pedig többet akartam ennél. Hittem abban, hogy kell lennie megoldásnak.
Belevágtam olyan utakba is, amelyekről utólag már tudom: zsákutcák voltak. Reményből. Kétségbeesésből. Abból az emberi vágyból, hogy ne fogadjam el azt, ami elviselhetetlennek tűnt.
Dolgoztam. Sokat. Éjszakákat. Határidőket. Feszültséget. Cigarettával, alkohollal, alváshiánnyal. A testem közben egyre hangosabban beszélt. Műtétek. Sikertelen beavatkozások. Zsibbadás. Fájdalom, amely már nem csak mozgás közben jelentkezett, hanem létezéskor is.
A diagnózis nem egy papír volt. Hanem egy folyamat. Egy lassú felismerés, hogy amit eddig figyelmen kívül hagytam, most teljes figyelmet követel. Ez volt az a pont, ahol már nem lehetett tovább menekülni.